35/ KÉT HÉT SZABADSÁG
Nemrég értem haza a nyaralásból. Tényleg szuper volt. Az emberek kedvesek voltak, mosolygósak, nem konfliktuskeresők és gondtalanok. Rengeteg étel, ital, sok szórakozás és zene. Különböző népek, nemzetiségek találkoztak egy külföldi üdülőhelyen, és minden gond nélkül nagyon jól megvoltak egymással. Rögtön eszembe jutott a klasszikus gondolat: miért nem lehetünk ilyen emberek egész évben? Honnan ered bennünk az a mindennapi frusztráció, nyomás és stressz?
A RENDSZER
Feltűnt, hogy a szállodai „mindent magában foglaló” szolgáltatás által biztosított bőség sok mindennapi gondtól megszabadította az embereket, és ezáltal automatikusan megváltoztatta belső feszültségüket, gondolkodásmódjukat is — azt a gondolkodásmódot, amelyet oly gyakran a hiányérzet formál és torzít el. A kérdés tehát az, hogy ha képesek lennénk egész évben kényelmes élelmezést biztosítani az embereknek, ezzel az intézkedéssel biztosítanánk-e egyúttal a nyugalmat, a békét és az emberek közötti toleranciát is?
Nem lesz ez ilyen egyszerű, hiszen az a rendszer, amelyben ma élünk, folyamatosan a hiányról beszél nekünk, arról, hogyan kellene spórolnunk, hogyan kellene beérnünk kevesebbel, különféle válságokról beszél nekünk, a túlfogyasztásunk okozta klímaválságról, miközben ezzel egy időben ez a nyugati gazdaság, a piac láthatatlan keze, minden egyes nap hihetetlen mennyiségű megtermelt, el nem adott élelmiszert semmisít meg. Miért történik ez?
A RABSZOLGA LELKI ALKATA
Mert zsarolnak minket, szándékosan terhelnek minket a mindennapi nyomással, amelyet a mesterséges szabályozási intézkedések tömege (adók, jelzáloghitelek, szolgáltatási díjak, amelyek napjainkban szinte költségmentesek), gondok, problémák és válságok okoznak. Szó szerint terrorizálnak minket napról napra, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk ezt a kedvezőtlen valóságot. De mindezek ellenére boldogulunk, mert elménk egész évben két hét nyaralásra összpontosít, két hét szabadságra, amelyre folyamatosan támaszkodunk, és amelynek köszönhetően nem lázadunk fel uraink ellen, akiket szívesen neveznek így saját szolgáink is, a nemzet szolgái, vagy a „demokraták”.
Nem tudom pontosan, hogy hívják, de létezik a pszichológiában egy technika, amely lehetővé teszi a zsarnok számára, hogy áldozatában azt a benyomást keltse, hogy ő az áldozat számára „az úristen”, egy példakép, egy vezető személyiség. Ez egy egyszerű technika, és abból áll, hogy az áldozatot egy információs dobozba (szelektív informáltság állapotába) helyezzük, és időről időre engedélyezünk neki egy triviális (egyszerű) kényelmet. Úgy tudom, Fritzl is ezt alkalmazta: bezárt pincében tartotta áldozatát, kínozta, és időnként kinyitotta a pincelakást szellőztető ablakot, hogy az áldozat friss levegőt érezhessen, és láthassa börtöne gyönyörű környezetét. Hosszú távú ismétléssel megszűnik zavarni, hogy valaki kínoz minket, sőt ellenkezőleg, elkezdjük élvezni azt a rövid pillanatot, amelyre az idő nagy részében várunk, egy pillanatot, amely hosszú ideig engedelmességben tart minket, egy pillanatot, amelyért végül hálásak leszünk zsarnokunknak.
Szóval miért nem prioritás a bolygó lakosságának élelmezésbiztonságát garantálni? Mert a pincében tartanak minket, kizsákmányolnak minket, kifosztanak minket, energiánkat azoknak szenteljük, akik leigáznak minket, akiknek kamatot fizetünk. Ez azonban, paradox módon, nem zavar minket, sőt, megfelel nekünk, és már el sem tudunk képzelni más lehetőséget azon kívül, amelyet éppen átélünk, nem tudjuk elképzelni, hogyan is nézhetne ki másképp a huszonegyedik században.
NAIV ALÁVETETTSÉG
Ez az embertelen bánásmód azt neveli belénk, amit én naiv alávetettségnek nevezek. Egyrészt naivvá válunk, hiszen uraink bizonyára nem akarnak rosszat nekünk, ha minden évben elegendő eszközt engedélyeznek egy-két nyaralásra a mindennapi munkánktól, másrészt alávetetté válunk, mert minden kudarcunkkor hamut szórunk a fejünkre, és önként hagyjuk, hogy az év hátralévő részében kínozzanak minket. A személyes naiv alávetettség sikeres elérése után már az sem zavar minket, ha uraink hirtelen megszorítják az övet, csökkentik a kényelmünket, indokolatlanul megemelik az energiaárakat, vagy sorba állítanak mindannyiunkat tesztelésre.
A RABSZOLGATARTÓK ARRA SZÓLÍTANAK FEL, HOGY VÉDJÜK MEG A RENDSZERT
Manapság, a mai világkonfliktusban sok befolyásos ember szólít fel minket arra, hogy védjük meg világunkat, rendszerünket, civilizációnkat a „Mordortól”, az „orkoktól”, nem is tudom, mi mindentől, akik állítólag megpróbálják tönkretenni világrendünket. Folyamatosan arra buzdítanak minket, hogy fegyverekkel támogassuk Ukrajnát, függetlenül attól, hány ember veszíti életét a konfliktusban, mert ha elesik Ukrajna, elesik egész világrendünk.
Miféle világrendről beszélünk egyáltalán? Arról, amely lehetővé teszi, hogy évente két hét nyaralásra spóroljunk? Két hét szabadságra? Sokan még ennyit sem kapnak... Egy olyan rendről, amely folyamatosan kizsákmányol minket, és kiszívja belőlünk azt az energiát, amelyet a szinte szüntelen munkára fordítunk? Folyamatosan dolgozunk a huszonegyedik században, amelyben rengeteg gyártási folyamat már teljes körű automatizálásra képes! Miért nem próbálunk mi, emberek nemzetközi szinten együttműködni, miért nem segítünk egymásnak, ehelyett folyamatosan vágyunk arra, hogy versengjünk egymással? Miért próbáljuk folyamatosan uralmunk alá vonni az összes erőforrást, és egyetlen úr, egyetlen központ, rendszer, rend kezében centralizálni minden irányítást? Egyáltalán civilizált világ vagyunk-e? Hagyjuk, hogy az emberek az utcán sátorozzanak, éhezzenek, közben nyilvánosan tűnődünk túlnépesedésünkön, miközben végig egy végtelen világegyetemben létezünk, végtelen mennyiségű energiával körülvéve!
Személy szerint fütyülök egy ilyen rendszerre, és sajnálom mindazokat, akik védelmezik azt. A lét természetéből fakadóan nem lesznek képesek megvédeni. „Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan.”
ZÁRSZÓ
A kapitalista rendszerben semmi emberit nem találunk, ez egyszerű emberkizsákmányolás, amely nagyon csinosnak, progresszívnek, nagyon menőnek tetteti magát, a többségnek évente néhány nap nyaralást engedélyezve. A többi napon azonban munkával vagyunk terhelve, csak hogy egyáltalán képesek legyünk spórolni néhány nap szabadságra, néhány pillanatra, amikor kipillanthatunk a pincelakás ablakán.
A szelektív informáltság, a lelkünkre nehezedő terheléssel párosulva, naiv alávetettséget alakít ki bennünk, amelynek köszönhetően engedelmesek maradunk, nem lázadunk fel, és amelynek köszönhetően még a pokolban is elégedettek tudunk lenni.
Ismerjük fel a zsarnokság ezen technikáját. Ha akarnák, a rendelkezésre álló erőforrások bőven elegendők lennének mindarra, amit csak el tudunk képzelni, mindenki számára, csakhogy nem akarják, és nekünk ma egész életünkben a hiány érzésében kell élnünk — uraink, rabszolgatartóink technikái szerint.
Juraj Tušš
